"Most mért vagy így meglepődve? Igen, jól látod írtam Neked. Az egyetlen probléma az, hogy ezt nem fogod elolvasni, legalábbis most nem. Talán, majd ha új időknek új szelei fújnak, akkor esetleg. De ahogy látom, ettől nagyon messze állunk!
Akkor mégis mi a francért írok? Szeretem ezt csinálni. Hogy miért? Megnyugtat. Lehet kicsit mazoistának hangzik, de jó érzés. A gondolatok csak úgy jönnek, és jönnek, és néha vissza kell fognom magam, mert véges a papír, akarom mondani, a karakter.
Gondolkoztam hogy csinálni kéne egy blogot, hátha másoknak is tetszik amiket irkálok össze-vissza. Nem tudom meg merjem e lépni, sose voltam ennek a híve, viszont szeretem ezt csinálni, még hogyha bár Neked szól, mégis mások olvasnák. Az egyetlen baj ezzel a hobbival, hogy időigényes. Abból pedig nekem újabban nagyon kevés jut. Vagyis annyi, mint mindenki másnak, csak több a kötelesség, a kötelezettség, a feladat mint sok más valakinek. De majd egyszer talán írok ezekről is."
Szóval valahogy így kezdődött egy kaland, ami egy új hobbivá lépett előre. És látod mennyi bennünk a közös. Hehe, most azt gondolod, ugyan mi a franc, de ahogy írtad a leveledben, olyan, mintha egy blogot vezetnél. Látod, ez lehet igazi predesztináció. Néha azért komolyan meglepődök Rajtad, magamon, és ha szabad ezt írni, magunkon. Más kor, más gyermekei vagyunk, de valahogy az első perctől kezdve azt éreztem, hogy egy hullámhosszon vagyunk. Az utóbbi években nem is nagyon tartottuk a kapcsolatot, ment mindenki a saját útján. Néha pár sms, egy-egy darab cetli a kocsimon, talán még egy kis msn, de semmi több. Megváltoztál, és megváltoztam én is. Most mondanám hogy megkomolyodtam, de ez messze állna a valóságtól, mondjuk úgy Te felnőttél. Múlt héten kattingattam az adatlapodra, láttam új képed van. Most mondanám hogy jól nézel ki rajta, de ezt úgyis tudod, és szerintem jobban szereted ha a dícséretek helyett inkább piszkálgatlak. De mégis, ahogy nézegettem a fotót, láttam hogy jól vagy. Kicsit megnyugodtam, de ez kevés. Tudom, nem kaphatok meg mindig mindent azonnal, de valahogy úgy érzem hogy Te vagy az én keresztem. És ezt, most a legpozitívabb értelemben gondolom, elvonatkoztatva a köznapi negatív értelmétől. Azt írtad, talán már elfelejtettelek. Ezt komolyan gondoltad? Vagy csak ezzel próbálod csicsítani a benned hangosan kiabáló kétely csalógató szavát? A választ tudod, hisz újra beszélünk, de azért leírom, had hízzon a kis egód, nem, nem felejtettelek el. Igazság szerint, így nem is tudlak. Akkor mért zártalak ki, és mért töröltem a számod? Egyszerű, mert azt hittem, így könnyebb lesz. Ahogy mondod, nem lett könnyebb! Sőt! Sokkal, de sokkal nehezebb lett. Nem vagyok az a típus, aki távolról figyeli a lépteid, vár valami isteni sugallatra. Nem, ez nekem megy. Ennél több vagyok! Vagyis így érzem. Te nem így gondolod? Nem lényeg.
Próbáltalak figyelmen kívül hagyni, de az utóbbi hónapban, túlságosan belemásztál az életembe. Mielőtt félreértenéd, tegyél vaskos idézőjeleket, és sok sok szmájlit, hogy értsd jól, vagyis úgy, hogy ennek én örültem, és örülök. Nem vagyok csernus doktor, nem írok könyvet a nőkről, de egy csaj annyit ír smsben egy pasinak, hogy unatkozok, akkor az jelent valamit(mert hát, kedves olvasóm, ez a sztori így indult vagyis, inkább ezzel folytatódott). Legalábbis én így gondolom. Hogy egy könnyű flört, pár kellemes együtt töltött délután, vagy egy kikötő, ahonnan együtt hajózunk ki az élet virhaos tengerére, azt nem tudom. Szeretnék a végére járni. Mindig is kíváncsi ember voltam, és soha nem voltam az a típus, aki csak úgy félbehagy valamit, plána ha ilyesmiről van szó. Nem azért mert szeretek "vadászni", bár nem tagadom, ez a küzdelem nagyon élvezetes. De nem akarlak levadászni, hanem inkább szeretnélek megszelídíteni. Vagy inkább Neked kellene engem? Talán igazad van. Most más tollával fogok ékeskedni, de egy kedves barátom talált egy jó idézetet, ami a nőkről szól, és nagyon illik ide. Megosztom hát Veled, és persze veletek.
Mi, nők, annyira bele tudjuk képzelni, magyarázni hihetetlen alakokba a fantáziát. (...) Lássuk be, a rosszfiúkra bukunk. A csibészekre, ebadtákra. Akik sosem javulnak meg, de mindig ebben bízunk. Mindig átvernek, így sajnos sosem unalmasak. Á, dehogy változnak! Kicsit még meg is aláznak. Várni kell rájuk. Nem jelentkeznek annyiszor, hogy elegünk legyen belőlük.Stratégiájuk kipróbált, kidolgozott, csókjuk kábító, begyakorolt. Ők azok, akikért élni-halni kell. Akikért biológiai bombánk robban. Akiket kerülünk, mégis mindig beléjük botlunk. Ha választani kell, őket választjuk.
Ezzel most nem akarom magam fényezni, csak Veled kapcsolatban, valahogy kicsit ilyen helyzetben érzem magunkat. Legalábbis egyszer azt mondtad, nagyon vonzódsz hozzám. Tudom hogy nem vagyok egy George Clooney, de már beszereztem pár ősz hajszálat, és a szövegem azért annyira nem szar. Húúú most a drága kommentelő kis olvasó biztos azt gondolja de faszagyereknek hiszi magát ez a cikkíró. És ha igen?:)
Szóval bennem ott pislángol a láng, bár kicsit erősebb, de azért nem lobog, de ez akkor is a remény lángja. Sajnálom, nem tudok így kiszállni! Ez nekem így nem elég. Nem lógok a levegőben, nem várok, nem lapulok, hanem teszek valamit. Mert aki hülye, meg töketlen, az haljon meg hülyén. Egy nap, úgy akarok lefeküdni, úgy akarom a párnára hajtani a fejem, hogy na bassza én mindent megtettem, beleadtam legjobb tudásom szerint a legjavát abból, aki és ami vagyok. Ha nem jön össze, akkor nem jön össze. Nyugodtan fogok majd akkor is aludni. A lényeg, hogy odatettem magam, a verdictet úgy sem én fogom kimondani. Azt csak remélni fogom hogy a mérleg nyelve felém fog billenni. Nem ígérek többet semmit, csak annyit, hogy az életedet továbbra is megnehezítem, a szabad délutánjaidból próbálok ellopni egy párat, és hogy éjszakánként úgy fogod lehajtani a fejed, hogy ne (csak) a 7:15-öt várd, hanem a 16:15-öt is. Mert ahogy mondani szokás, nincs elérhetetlen "vad" csak egy jó puska kell hozzá! Én meg azt mondom, megtanultam bánni a fegyverekkel...;)
